Annyira utálom és annyira nagyon elegem van. Írni kéne ezt a hülye vázlatot, meg az önéletrajzot, én meg ülök az ágy közepén, szólnak a számok, amiktől gyengébb idegzetűek már kiugrottak volna az ablakon (én ugorhatok, de még a bokám se menne ki), és sírok. Miért nem lehet már jó egy kicsit? Annyi szart megéltem már, szeretnék csak néhány hónapig, csak egy évig nem hónapról hónapra fenyegetések között élni. Annyira jó lenne, ha anya boldog lenne, ha nem csak a pénzről szólna minden. Miért van másnak olyan sok, amikor van akinek semmi sincs?
Utálom, hogy nincs pénzem:
- Tandíjra
- Vizsgára
- Albérletre
- Csak úgy, hogy ne érezzem magam rosszul, ha azon "poénkodnak"(mert szerintem kurvára nem poénos), hogy persze mert nálam úgysincs. Nincs, mert nem telik rá, hogy legyen. És? Nem vagyok kevesebb, mint az, aki csak úgy elbaszhatja a pénzét és nem, addig nem fogja megérteni, amíg nem tart ott, hogy akkor hónap végén nincs mit enni, és jó nekik, mert sosem fognak ott tartani, de ettől függetlenül nem vagyok kevesebb. Nem és nem. Akkor nem eszem, és? De van célom, van jövőképem, tudom, hogy mi az, amit nem szeretnék még egyszer az életemben és ha összejön elégedett leszek, és emelt fővel veszek akkor is minden akadályt.
"Nem estem el, csak a földnek szüksége volt egy ölelésre."
Hülyeségnek mondják itthon. Hülyeségnek tartják, hogy két órán át tárgyaltuk telefonon, de nem az. Mi voltunk azok akik egy héten át alig aludtak tíz órát, hogy mindent, de mindent tudjanak, akik izgultak, akik bizonyítani akarnak. Nem érdemeljük ugyanazt a jegyet, amit egy olyan ember, aki be sem járt, ha mégis csak zavart. Ő nem érdemel rosszabb jegyet, mint az, aki kétszer jött be, vagy az, aki semmit sem tett az ügy érdekében.
Nem érdekel, hogy négyes. Nem érdekel. Nem négyes a tudásom. Tudom, hogy nem és tudom, hogy az övé sem. Tudom, hogy ő többet tud, mint én. Tudom, hogy ő jobban megérdemli, mint én, de mindketten jobban megérdemeljük, mint ők.
Miért siránkozik az, akinek az életében minden megvan?
Tényleg minden. Nem értem, hogy miért jó önsajnálatba menekülnie, és a nem létező problémákat hatalmassá dagasztania annak, akinek mindent ezüst tálcán kínálnak. Nem attól szerez az ember barátokat, hogy mindig van valami baja, hogy nem képes mosolyogni, hogy mindig ő van a középpontba. Ez a tulajdonság szörnyen idegesítő, tudom, hiszen én is voltam olyan, aki mindig a középpontba vágyott, és kiharcolta, hogy ott legyen, az oroszlán jegy egy vele járó dolga, és ha az ember éretlen, és tudatlan, elszáll vele a ló, de ő nem oroszlán.
Minden hazugság.
Hazugságnak gondolja a mosolyokat, a szavakat, az öleléseket (soha senkit nem öleltem meg, akit nem szerettem igazán, hiszen a hamis ölelést tartom az egyik legnagyobb bűnnek), egyszerűen mindent. Éppen ő? Amikor már meg sem tudja jegyezni, hogy miket állít és én mindig mindent naivan elhittem és mindig kimagyaráztam magamnak, hogy nem ver át, nem úgy van, de ezek után? Tudnom kellene? Nem. A legfurcsább mind közül a gyógyszerekkel van. Azzal, hogy antidepresszánst szed. Valóban? A gyógyszer lényege nem az, hogy az ember nem depressziós? A verzióban nem szedi be, bé verzióban nem igaz. Gyanús, hiszen az öcsém is szedi, ránézésre megmondom, hogy mikor nem vette be, mert látszik a mozdulatain, a mimikáján, a mozdulatain, érződik a válaszain. Én mindent elhinnék, én megbocsátanék, én megbocsátottam volna.
Annak az embernek nem fogok, aki hazugnak nevez. Annak az embernek nem fogok, aki a gondolataimat, az érzéseimet, a tetteimet hazugnak gondolja. Annak, aki így vélekedik nem tudok.Pedig nem vagyok haragtartó.
De nem.
Esztivel a HÉVen hazafelé beszélgettünk és rákérdezett egy olyan érdekes dologra, melyre még senki sem, és melyre nem hittem, hogy valaki is fog. Ő mintha látna valamit, mintha valami olyat, amit én is láttam anno, ami miatt most fáj. Igen, határozottan gondoltam rá. Sokszor, elaludtam a gondolattal, utaztam a gondolattal. Másnap reggel is utaztam a gondolattal, elmélkedve azon, hogy vajon ennyire feltűnő-e, vagy csak ő az, aki tényleg lát is nem csak néz. Ostobaság, de megint gondoltam erre, pedig nem akartam.
Amúgy visszafelé blogoltam be, azért ez a dátum, nem mintha ezt olvasná bárki is.
Vicces, hogy nem is mondtuk egymásnak, hogy Boldog karácsonyt. Oké, idén se ünnepeltük, mi már nem vagyunk képesek arra, hogy bármit is egy családként csináljunk, így valahogy nem lepődtem meg. Csak szarul esik. Forever Alone.
Meg rengeteg lenyelt dolog. Eddig tartott.
Félek tőle. Félek, hogy megint megzuhanok és nem kellek majd senkinek. Egyedül maradok.
Sehogy, Rosszul, Rosszabbul, Romokban, Elsüllyedve, Rosszul, Sehogy. Állapotjelzés mára. Ennem kéne valamit, de nem megy. Azt akarom, hogy vége legyen. Hullik a hajam. Remeg a kezem. Fáj a hátam. Sírni szeretnék. Nem megy. Úgy szeretnék ott lenni holnap, de nem lehet. Ez az életem.
Örülök, hogy összes jön, hogy mindenki boldog. Csak fáj, hogy ott vagyok én, aki csak statiszta. Lelki szemetesláda. Örülök, hogy férjhez megy az egyik, Németországba költözik a másik, hiszen megtalálta az igazit. Szakítottak, de mégis együtt vannak megint mások. Csak kurvaszar olykor, hogy én csak mosolygok, és olyan minimális elvárásaim lennének, tényleg, csak, hogy átöleljen, fogja a kezem, megcsókoljon. Mit csinálok helyette? Mosolygok és belül mégis ordítok.
Gyűlölök szerelmesnek lenni.
Elegem van, hogy egyetlen mondat miatt én vagyok a rossz, hogy egy kérés miatt flegmán, és lekezelően kell velem beszélni. Nem sírok, nem, csak sok a felesleges könnyem. Majd elmúlik ez is.
sosem voltam féltékeny semmire. Vagy talán mégis. Egyetlen dologra. Féltékeny voltam arra, akinek volt apukája. Aki azt mesélte, hogy milyen jó nekik együtt, hogy milyen vidámak, milyen veszekedéseik voltak, vagy éppen hogyan fogadja az aktuális barátot aki a küszöbre lép.
Én nem hoztam haza senkit, nem volt feelinges, vagy annyira hosszútávú, esetleg olyan szép történet. Nem szeretem a helyet ahol lakik, ahogy lakik. Nem szeretem a körülményeimet. Nem szeretem, hogy nincs apám.
Eltelt 11 hónap és még valamennyi. Fáj, hogy nem is ismert sosem.
Ma beszélgettünk néhány szót, pár mondatot. Semmi volt, mint amikor kényszeredetten kell beszélgetni. Aztán írtam és nem válaszolt. Vége volt. Fél óra sem volt. Talán nem is lesz több. Megérdemlem. Hibáztam, jogos, amit kapok. Csak ne fájna ennyire.
Egy reggel majd felébredek arra, hogy már nincs mellettem senki. Mindent elszúrok, mindenki elhagy. Mindenkinek jobb nélkülem. Vége van, hát ennek is.
Van az a pont, amikor már kell egy kis magány, hogy elmondhassam mit érzek, anélkül, hogy visszaütne. Elmesélem magamnak, a rossz pillanatokat.
